Szeretem a munkámat.
Bonyolult céges folyamatok útvesztőjében dolgozom, itt kell rendet vágni, vagy éppen ki kell alakítani az információáramlás labirintusát, spirálját, alagútját, ösvényét, autópályáját.
Élvezettel dolgozom, jó érzés, amikor hat év elteltével, leülve egy régen volt - ismét lett ügyfél rendszeréhez megtalálom mindazokat a kapaszkodókat, fára festett jeleket, elhullajtott cukorkákat, amiket én helyeztem el ott még annak idején. Azért maradtak ott, mert jó volt úgy, vagy nem vette észre senki, vagy lusták voltak felszedni? Nem tudom.
Számokkal dolgozom, örülni kell, ha egy hosszú lekérdezés végeredményének a kontrollingos is örül. Gépekkel dolgozom, gyűlölöm a számítógépet, utálom bámulni a monitort, netfüggő vagyok. Emberekkel dolgozom, megpróbálom meglesni a napi robot mögött az emberi sorsokat, kitapintani az információs pulzus mögött, alig észrevehetően, aszinkron verő esendően igaz, vérmeleg szívverést. Mindkettőt ismerned és értened kell ahhoz, hogy egy cég működését átlásd.
Magyarországon dolgozom. Valóságos, színmagyar környezetben (hogy mit jelent ez, nemsokára leírom) és multinacionális környezetben is. Hagymásan, paprikásan multi és seízesebűze multi is van.
Színmagyar környezetben dolgozni, komplex vállalati adminisztrációs rendszereket tervezni és létrehozni nagyon vicces dolog. Amikor külföldi kollégáknak arról beszélek, hogy nálunk több dátum is van a számlán, és hogy a kettős könyvelés 2009-ben is jelentheti azt, hogy van egy "igazi" könyvelés (ami a vagyonelemek változását a valóságnak - annak a valóságnak, amiből házat lehet építeni - megfelelően tartalmazza), és van egy adójogi könyvelés, furcsán néznek rám. "Minek ide ERP rendszer? És hogyan paraméterezed, hogy működjön?" - kérdezik, és tényleg, minek bonyolult kimutatás arra, hogy becsapjuk az adóhivatalt? A nagyon profik persze ezen már túlnőttek. De számokkal, gépekkel, emberekkel dolgozva hamar kilóg a lóláb. Engem odaengednek a gép elé, az ellenőrnek listákat hoznak. Olyan listákat, amiket egy hozzám hasonló szaki gyártott a programjukból, rendelésre.
Hagymás, paprikás multinál dolgozni azt jelenti, hogy a nemzetközi folyamatokat lokalizálták. Valaki azt mondta: "Kérem szépen, ez így nálunk nem fog menni" - és megmutatta, hogy ellenben miként fog. Összehozott valamit, ami akár jó is lehet, és vegyesen tartalmazza mindennek az előnyeit és a hátrányait. Jó esetben több az előny, mint a hátrány. És ügyelni kell, hogy "anyánk" megkapja a jelentéseit, "hogy törölje ki, vagy dugja fel ugyanoda".
A valódi multinál nincs szükség ilyesfajta kreativitásra. Van persze, ahol igen, de belátható (szóval ez nem panasz, így van jól), hogy az üzlet akkor megy jól, könnyen átláthatóan, ha mindent igazítunk a "kinti" dolgokhoz. És ez nagyon drága, sokszor feleslegesen bonyolult eljárásrendeket, széjjelfejlesztett rendszereket eredményez. Mégsincs tehát jól, a kreativitás itt és az előző esetben is a kecskejóllakási és káposztamegmaradási többcélú optimalizációs feladat egy elég jó megoldását előkaparni valahogyan.
Minek ez a sokminden ide?
Szeretem a munkámat, van is belőle bőven. Viszont nagyon, nagyon gyakran találkozom azzal, és nem is én, hanem a hozzám hasonlók még gyakrabban, hogy:
1. nem értékelik ezt a munkát a magyar cégek, nem tudják, mennyi előnyük származik abból, ha egy ilyen rendszert használnak, és azt jól használják.
2. szeretnének ilyen rendszert, meg is veszik EU támogatásból, aztán a túl- és keresztbe-kasul számlázásokon nyerészkednek. Tisztelet a kivételnek. De ez a rendszer egy számmal nagyobb lesz, mint ami kellene. A fenntartási költségei is nagyobbak, nem fog menni a folyamatos üzemeltetés.
3. azok, akik kereskednek a rendszerekkel, és azok, akik megveszik, a rövidtávú hasznokat keresik. Emiatt - néhány kivételtől eltekintve - a célok nem közösek, a közösnek hitt megoldás sem lesz az.
4. a pénzügyi szempontok (a tanácsadó cég tulajdonosa a profit maximalizálására, az ügyfél a költségek minimalizására törekszik) miatt, mivel ezeket a szempontokat országunkban a munkavállalói oldal kárára könnyű tovább feszíteni, a szakemberekek arra kényszerülnek, hogy számlázzanak, feketén dolgozzanak, kényszervállalkozásokat üzemeltessenek. Ezek a minicégek jellemzően képtelenek arra, hogy életpályájuk inaktív szakaszaiban (betegség, nyugdíj) eltartsák a szakikat, valamint lehetetlen újratermelni a változó technológia által megkövetelt, folyamatosan szinten tartott tudást.
Mindezeket összefoglalva: a szegénység a legnagyobb probléma.
Mentálisan, amikor nem tudjuk felmérni, hogy mire van és miért szükség.
Pénzügyileg, amikor nem tudjuk megfizetni a valódi szakembereket, de a legvalószínűbb, hogy létre sem jönnek ezek a a jómunkásemberek, mert az igazán jó szakemberhez alapanyag ÉS képzés ÉS tapasztalat ÉS idő kell.
Nekilátunk, és (f)elégetjük a vagyonunkat, még mielőtt megkerestük volna. Aprópénzre, megélhetésre váltjuk az álmokat és a lehetőségeket.
Szeretem tehát a munkámat. De mi tartson itt, ha egyszer olyan a környezet, ami visszahúz, másoknál sokkal kevesebb lehetőséget ad a fejlődésre és a fejlesztésre?
